Mi az első reakciód?

Üdvözöllek Testvérem,

Amikor aggódunk valami miatt (egyik hozzátartozónk beteg, egyik barátunk igazságtalanul szakít velünk, egy katasztrófa átsüvít nyugodt mindennapjainkon stb), első reakciónk az, hogy „tegyünk valamit”… Ezt mondod magadban: „Tennem kell valamit!”

Az egyik olvasó a következőt osztotta meg velem: „Legnagyobb frusztrációm az, hogy bízzak Istenben, amíg csak meg nem hallgat, méghozzá úgy, hogy ne is ismerjem, milyen módon szándékozik segítségemre jönni. Ha bízom is, szívem mélyén valós félelmek rejtőznek.”

Jóllehet, az Istenre való ráhagyatkozás és a belé vetett bizalom nem jön magától, és nem is könnyű. Pedig minden helyzetben a lehető legjobb, amit csak tehetsz az az, hogy teljesen Istenre hagyatkozol, mert Isten így szól: „Csöndességben és reménységben erősségetek lett volna”. (Lásd Ésaiás 30,15)

A legjobb mód arra, hogy Isten természetfölötti békéjében részesüljünk: Jelenlétébe helyezkedünk, s elhatározzuk, bízni fogunk benne. Amikor ezt teszed, Testvérem, ráhagyod Istenre, hogy törődjön helyzeteddel, gondoskodjon arról a hozzátartozódról, akiért nyugtalankodsz. Ki is tudna az Úrnál jobban gondot viselni rá?

Ha időt szakítasz arra, hogy kettesben légy Istennel, Igéjét olvasván és hangját hallgatván, legyen bár az a benyomásod, hogy „nem teszel semmit”, pont itt van az egész tét: Ezáltal lehetőséget adsz Istennek, hogy Ő csináljon „valamit”. Ez a „valami” pedig mindig hatékonyabb lesz „mindannál”, amit te vagy én tehetnénk.

Ha nehézségekkel küzdesz, szeretnék imádkozni érted: „Istenem, nálamnál jobban ismered Testvéremet. Tökéletesen ismered szívét, életét, érzelmeit. Reád bízom őt, Atyám, s azt kérem, áldd meg, látogasd meg most ott, ahol van! Leteszem kezeid közé helyzetét, Uram. Bízom benned, hogy cselekszel, gyógyítasz, megszabadítasz, felemelsz. Jézus nevében, ámen!”

Testvérem, Te egy csoda vagy! Köszönöm, hogy vagy!